HTML

Képzelt Riport

Komolytalan képzelt riportok élő, holt és fiktív személyekkel, intézményekkel, napszakokkal, tárgyakkal és időjárási jelenségekkel, egyszóval bármivel, amiről elképzelhető, hogy válaszol kérdéseinkre.

Utolsó kommentek

Szlovák és magyar kisebbségi komplexusok – vendégünk Alfred Adler

Képzelt Riporter 2010.05.31. 11:16

Ma Alfred Adlerrel, az individuálpszichológia kidolgozójával beszélgetünk a nemrégiben elfogadott kettős állampolgársági törvény kapcsán. Adler professzor 1870-ben született Rudolfsheimben, Ausztriában; pályájának korai szakaszában a pszichoanalízis freudi vonalát követte, majd az 1910-es években kidolgozta saját elméletét.

 

KR: Professzor Úr, talán hallott róla, a magyar országgyűlés a napokban fogadta el a kettős állampolgárságról szóló törvényt, mely lehetővé teszi a határon túli magyar származású személyek számára a magyar állampolgárság felvételét. Erre válaszul a szlovák törvényhozás módosította saját állampolgársági törvényét úgy, hogy az a szlovák állampolgár, aki önként felveszi a magyar állampolgárságot, elveszíti a szlovákot. A két ország közti (amúgy sem elhanyagolható) feszültségek ezzel rendkívüli mértékben megerősödtek. A kérdésem az volna, hogy az ön által kidolgozott individuálpszichológia fényében mit tud nekünk mondani a szlovák-magyar ellentétekről?

Adler: A szó szoros értelmében semmit. Az individuálpszichológia, ahogy a nevében is benne van, egyénekkel foglalkozik, nem pedig államokkal; különösen nem olyan elvont képződményekkel, mint amilyenek a népek és nemzetek.

KR: És a szó nem szoros értelmében mi a véleménye?

Adler: Nézze, egyénekről tudok magának beszélni. Számomra a szlovák-magyar viszony, vagy feszültség, vagy bármi, értelmezhetetlen. Arról viszont van véleményem, hogy egyes szlovák és magyar identitású egyének hogyan élik meg ezen identitásukat, illetve a másik identitáshoz való viszonyukat. Ha akar, akkor innen eljuthat valamiféle szlovák-magyar általánosításhoz, feltéve, hogy a két csoportban elég sok individuumra igaz, amit róluk gondolok, illetve ezek az individuumok meghatározó szerepeket töltenek be saját társadalmukban.

KR: Értem. Akkor az általánosítást inkább hagyjuk. Mit gondol tehát, az egyes szlovák és magyar egyének hogyan élik meg identitásukat?

Adler: Az a véleményem, hogy sok szlovák és magyar identitású egyén kisebbségi komplexussal éli meg identitását, különböző, bár némileg mégis hasonló okokból a szlovákok és a magyarok.

KR: Mi az a kisebbségi komplexus?

Adler: Elméletem szerint az „én” alapvetően sikerorientált, ez legmeghatározóbb mozgatórugója, nem pedig a szexuális vágy, ahogy Freud gondolja. Az „én” tehát fundamentális szinten rendelkezik bizonyos, jó értelemben vett felsőbbrendűségi érzéssel, vagy másképp megfogalmazva, alapvető törekvése van arra, hogy ne kelljen magát kisebbrendűnek éreznie. Kisebbségi komplexus akkor keletkezik, mikor ez a felsőbbrendűségi érzés nem nyer megerősítést, sőt, a társadalom illetve a környezet felől érkező lenézés vagy mellőzés ellentétbe kerül vele. Így ugyanis az egyénben frusztráció, kisebbségi komplexus jön létre, mely hamis, torz énképet eredményez, mivel az „én” kompenzálni próbálja saját kisebbségi érzését.

KR: Hogyan alakulhat ki a szlovák és a magyar kisebbségi komplexus?

Adler: Ahogy mondtam, két különböző folyamatról van szó; melyikkel kezdjem?

KR: Kezdjük mondjuk a szlovákkal.

Adler: Egyes szlovák identitású egyének lényegében azért élhetik meg szlovák identitásukat kisebbségi komplexussal, mert a szlovák állam olyan fiatal, és mert a szlovák állam egy olyan területen jött létre, mely korábban a magyar államhoz tartozott. Népről vagy nemzetről nem szívesen beszélnék, mert ezek a fogalmak számomra nem kellőképpen meghatározottak, de feltételezem, hogy a szlovákok (ahogy a magyarok is) egy csoportot alkotnak; arra most nem térnék ki, hogy egy ilyen csoport hogyan volna meghatározható. Ezekben az identitásukat kisebbségi komplexussal megélő személyekben megfigyelhető, hogy értékként élik meg a történelmi múlt és a történelmi nagyság, jelentőségteljesség képzeteit. Vagyis ezen személyek szerint egy csoport esetén érték, hogy milyen régen létezik, milyen cselekedeteket hajtott végre kollektíve, és milyen történelmi jelentőséggel rendelkezik. Ezzel az értékválasztással viszont konfliktusba kerül az a tény, hogy az önálló szlovák állam csak 1993-ban jött létre.

KR: És mi a helyzet a magyarokkal?

Adler: A magyar identitásukat kisebbségi komplexussal megélő egyének számára a diagnózis másféle, de komplexusuk lényegében ugyanarra az elvre vezethető vissza. Ezek az individuumok ugyanis szintén értékként kezelik a csoport történelmi múltját, eredményeit, „nagyságát”. Ezzel az értékválasztásukkal kerül konfliktusba az a tény, hogy a jelenlegi, független magyar állam csak 1989-ben jött létre.

KR: De magyar állam 1989 előtt is létezett.

Adler: Kérem, önnek ebben tökéletesen igaza van, és éppen ebben különbözik a magyar kisebbségi komplexus a szlováktól. A magyar állam ugyanis 1541 és 1989 között alig létezett függetlenül, körülbelül csak összesen 30 évet (a történelem nem az erősségem, aki jobban ért hozzá, kiszámolhatja pontosan). A magyar állam török, osztrák, német, orosz függésben létezett az elmúlt szűk 500 esztendőben. Azok az egyének, akikről most szó van, a történelmi „nagyságot” értéknek tekintik, ugyanakkor kénytelenek azzal a történelmi ténnyel szembesülni, hogy a magyar közösség, melynek identitását magukénak érzik, az elmúlt 500 évben egyáltalán nem volt „nagy”, sőt, általában önálló sem.

KR: Mit gondol, miért lehet az, hogy sok, önmagát magyarnak valló személy nem kedveli a szlovákokat, általánosítva minden szlovákra, és megfordítva?

Adler: Úgy gondolom, itt ugyanazokról, az identitásukat kisebbségi komplexussal megélő egyénekről van szó, akikről eddig is beszéltünk. A szlovák kisebbségi komplexusos számára ugyanis nehezen feldolgozható az a történelmi tény, hogy a szlovák állam olyan területen jött létre, mely korábban a magyar államhoz tartozott. Ugyanakkor a magyar kisebbségi komplexusos számára nehezen feldolgozható, hogy a szlovák állam olyan területen jött létre, mely korábban a magyar állam része volt. Itt megint csak a korábban látott értékválasztással találkozhatunk, mely a „történelmi nagyságot” állítja középpontba. A „történelmi nagyságnak” ugyanis ellentmond, hogy egy közösség vagy állam elveszíthet területeket; ahogy az is, hogy egy közösség vagy állam olyan területen létezik, mely korábban egy másik közösségé volt, mivel ez azt feltételezi, hogy a másik közösség erősebb, vagy legalábbis az volt. Ezek a személyek természetesen hajlamosak elfeledkezni róla, hogy a történelem során társadalmak és államok mozgása figyelhető meg, nincsen olyan közösség és állam, mely valamiféle mágikus módon egy területhez lenne köthető; államok és társadalmak térben és időben végesek.

KR: Ön szerint milyen módon lehetne ezeket a nemzeti kisebbségi komplexusokat, ha nevezhetem így őket, orvosolni?

Adler: Mint mondottam, mind a szlovák-, mind a magyar-típusú kisebbségi komplexus mélyén egy értékválasztás húzódik, mely értékkel mind a két identitás konfliktusba kerül. A megoldás tehát véleményem szerint ezen értékválasztás felülvizsgálata, esetleg elvetése volna. Egy csoport a „történelmi nagyság” mellett nagyon sok érték mentén meghatározhatja magát, ahogy egy csoport-identitással rendelkező egyén is nagyon sok ilyen érték közül választhat. Nem csupán az tekinthető értéknek, hogy egy csoport milyen régen rendelkezik önálló állammal, és hogy milyen és mekkora hatással volt a világtörténelemre. Ha nekem ilyen, kisebbségi komplexussal rendelkező szlovák vagy magyar egyéneket kellene kezelnem, megpróbálnám rávezetni a pácienseimet, hogy másféle érték mentén próbálják meghatározni saját szlovák vagy magyar identitásukat. Mind a szlovák, mind a magyar közösség legalább 1000 éves múlttal és gazdag kultúrával rendelkezik, ezért biztos vagyok benne, hogy akár szlovák, akár magyar identitású egyének találhatnak bőven olyan értékeket, melyek mentén nem kell kisebbrendűnek érezniük magukat.

 

Címkék: politika magyar történelem állampolgárság pszichológia szlovák

Szólj hozzá!

Istenek a törvényben, avagy Zeusz üzenete

Képzelt Riporter 2010.05.25. 20:02

Tisztelt Hallgatóink, az alábbiakban Zeusznak, az olümposzi istenek uralkodójának stúdiónkhoz eljuttatott levelét olvassuk fel.

 

„Képzelt Riport blog! Én, Zeusz, az olümposzi istenek ura, Kronosz fia és a villámok megzabolázója követelem, hogy továbbítsák levelemet a nagyközönséghez és az illetékes hatóságokhoz!

 

Hírét vettük itt a felhők közt búvó Olümposzon, hogy a magyar parlament törvényi szövegbe foglalta a keresztény isten nevét, sőt, arra készülnek, hogy az alkotmányukban is megemlékezzenek róla.

 

Üdvözlendő fejleménynek tartjuk, itt a beláthatatlan Olümposzon, hogy a magyar törvényhozás végre a természetfelettihez fordul. Ugyanakkor mélységesen felháborít bennünket a keresztény istennel való kivételezés. Alantas halandók, honnan, hogyan merik maguknak venni a bátorságot ahhoz, hogy halhatatlan és hatalmas istenek közül válasszanak?! Mi, a világ fölé tornyosuló Olümposz istenei követeljük, hogy a magyar parlament a mi nevünket is foglalja törvénybe! Máskülönben rettegjen minden magyar képviselő, és minden magyar ember, mert haragunk nem ismer korlátokat, égzengéssel, villámlással, esővel, árvízzel fogjuk büntetni a magyar földet, és olyan csapásokkal amelyek mellett az Egyiptomot sújtók apró semmiségeknek tűnnek majd csupán!

 

Én, a hatalmas és bölcs Zeusz, a titánok térdre kényszerítője biztos vagyok benne, hogy a magyar parlament képviselői puszta figyelmetlenségből gondoltak kizárólag a keresztény istenre; a gyarló halandók feledékenységét ismerve ezúttal még elnézem hibájukat, de türelmem véges, bosszúm ellentétben végtelen azokkal szemben, akik ostobaságukban fejükre vonják. Ezért, jóakaratom jeléül, egy tanáccsal is szolgálok a magyar parlament képviselőinek: hatalmasak lehetnek ők a többi halandók között, a halhatatlan istenekhez viszonyítva azonban nem többek porszemeknél. Az istenek pedig számosak; nem csak mi, itt az egekig tornyosuló Olümposzon hallottunk a magyar parlament képviselőinek vérlázító kivételezéséről, de hallottak róla a zsidó, muszlim, indiai, kínai, japán, amerikai, polinéz, etruszk, atlantiszi istenek is, és a sort hosszan folytathatnám. Atyai jótanácsom ezért a magyar parlament képviselőihez, hogy ha nem akarnak természetfeletti büntetést kiprovokálni, akkor minden erejükkel azon legyenek, hogy egyetlen, de egyetlen isten neve se maradjon ki a törvényből! Ne feledjék, hogy az istenek legcsekélyebbike is olyan hatalommal bír, melyet ők felfogni sem képesek. Talán óriási, majdhogynem emberfeletti munkának tűnik most számukra a világ összes istenének számbavétele és nevüknek törvénybe foglalása, de jobban teszik, ha elhiszik nekem, hogy az isteneknek hízelkedni mindig okos döntés, míg akár egyetlen isten felbőszítése is végzetes következményeket vonhat maga után.

 

Ezzel én, a hatalmas Zeusz, az Olümposz ura, a görög istenek parancsolója zárom soraimat, a magyar parlament képviselői pedig ne feledjék: az istenek figyelik őket, és nem tűrik, ha packáznak velük!”

 

Címkék: magyar jog isten egyház parlament törvény állam

Szólj hozzá! · 1 trackback

Árpád fejedelem

Képzelt Riporter 2010.05.25. 10:00

KR: Üdvözöljük stúdiónkban mai vendégünket, Árpádot, a magyarok fejedelmét, akivel a honfoglalásról fogunk beszélgetni.

Árpád: Köszönöm, hogy itt lehetek, köszöntöm a kedves hallgatóságot.

KR: Először is azt szeretném kérdezni, hogy mi volt a honfoglalás oka?

Árpád: Ó, ez elég bonyolult ügy. Úgy kezdődött, hogy a Számánida emirátus megtámadta az úzokat. Az úzok ezért nyugat felé menekültek, és megtámadták a besenyőket. A besenyők is nyugat felé menekültek, úgyhogy nekünk is nyugat felé kellett menekülnünk, kifelé Etelközből, befelé a Kárpát-medencébe.

KR: Hogyan értesültek ezekről az eseményekről?

Árpád: Hát hogy pontosan hogyan, azt én nem tudom, gondolom futárok érkeztek, vagy ilyesmi. Én személy szerint Kurszántól hallottam róla először, aki egy napos, békés délelőtt berontott a sátramba, felzavart jól megérdemelt szunyókálásomból, és elkezdett kiabálni a bal fülembe (ugyanis mindig a jobb oldalamon aludtam), hogy ébredjek fel, mert jönnek a besenyők.

KR: Elnézést, hogy megszakítom, de ki volt Kurszán?

Árpád: Kurszán volt a gyula, a katonai parancsnok, vagyis igazából a politikai vezető is ő volt. Tudja, akkoriban nálunk kettős fejedelemség volt, ami eléggé hasonlított ahhoz a kettős elnökséghez, ami most maguknál van; a gyula volt a tényleges katonai és politikai vezető, a kündü pedig leginkább csak névleges tisztség volt. Vagyis azt is mondhatnánk, hogy akkoriban én voltam a köztársasági elnök, Kurszán pedig a miniszterelnök.

KR: Értem. Szóval ott tartottunk, hogy Kurszántól értesült a besenyőkről…

Árpád: Igen. Bár az értesülés elég enyhe kifejezés, mint említettem, majd megsüketültem a bal fülemre, úgy kiabált. Először nem is értettem, hogy mi baja van a besenyőkkel, korábban sohasem idegeskedett miattuk. Ami azt illeti, kimondottan jó viszonyunk volt velük. Erre azt kiabálta, hogy ez most más, mert az úzokat megtámadták a számánidák, a besenyőket megtámadták az úzok, és a besenyők most nagyon be vannak pöccenve, ha szabad ezt mondanom, és mindannyiunkat le fognak mészárolni. Gyanakodtam rá, hogy túloz, és már megint csak fontoskodni akar, de ragaszkodott hozzá, hogy a besenyők most tényleg kiirtanak minket, ha nem szedjük a sátorfánkat, és költözünk be a Kárpát-medencébe.

KR: Önnek mi volt a véleménye erről a költözésről?

Árpád: Hát egyáltalán nem örültem neki, meg kell vallanom őszintén, nagyon jó kis hely volt az az Etelköz. Viszont a mészárlás nem tréfadolog, különösen, ha minket mészárolnak, nem pedig mi mészárolunk, ha érti, mire gondolok; szóval végül beletörődtem, annak ellenére, hogy már csak a Kárpát-medencében volt hely.

KR: Ezek szerint nem szerette a Kárpát-medencét?

Árpád: Viccel? Ahogy elnézem, maguk egész szépen rendbetették, lecsapolták a mocsarakat, meg kiegyenesítették azokat az idegesítő folyókat, de a mi időnkben lényegében egy nagy, büdös, iszapos láp volt az egész. Arról nem beszélve, hogy élt itt egy csomó avar, akiket egyáltalán nem kedveltem (félreértés ne essék, akkoriban nem kedvelte őket senki sem), meg itt volt a Morva Fejedelemség, akikkel folyton csak bajunk volt amúgy is, nem beszélve a frankokról, akikkel igazán nem volt tanácsos ujjat húzni.

KR: Ennek ellenére beleegyezett a költözésbe?

Árpád: Igen, mondtam már, hogy még mindig jobb választás volt, mint hogy mészároltassuk le magunkat, meg a Kurszán azt mondta, hogy jobb is lesz nekünk a Kárpát medencében, mert nagyobb, mint Etelköz, jobban elférünk, a frankokkal majd megegyezünk, a Morva Fejedelemség lényegében már magától széthullott, az avarokat meg majdcsak elviseljük valahogy, csinálunk nekik rezervátumot, vagy ilyesmi. Meg azt is mondta, hogy jó kis szélvédett hely ez a Kárpát-medence, és higgyem el, hogy katonai szempontból is kitűnő, mert könnyen védhető. Persze, gondoltam, szélvédett, de milyen piszok nehéz lesz szellőztetni… Meg azóta hallottam, hogy ez a „katonailag előnyös, mert könnyen védhető” duma nem nagyon vált be, ahogy elnézem csak az nem szállta meg magukat az elmúlt ezer évben, aki nagyon nem akarta. De ez mindegy is, akkoriban fene se gondolta, hogy ez lesz a vége, szóval végül beadtam a derekamat.

KR: És ki nevezte el a honfoglalást Honfoglalásnak?

Árpád: Na, az a titkárnőm volt.

KR: Elnézést? Ezt kifejtené bővebben?

Árpád: Hát Kurszán mondta, hogy ki kellene találnunk valamit, mert az emberek moráljának egyáltalán nem tesz jót, ha a következő húzásunkat „Berezeltünk A Besenyőktől, Úgyhogy Futunk a Kárpát-medencébe Azonnal” (avagy BABUFKA) hadműveletnek nevezzük, szóval napokig gondolkoztunk, hogy mi a francot mondjunk az embereknek, aztán a titkárnőm egyszer mikor kávét hozott mondta, hogy ne idegeskedjünk, annyira nem vészes a dolog, legalább lesz új hazánk, az meg mégiscsak jó dolog. Úgyhogy elneveztük az egészet Honfoglalásnak, mert az úgy férfiasabban meg keményebben hangzott.

KR: És az emberek szerették az ötletet?

Árpád: Á, igen, nem is sejti, mennyire! Végül is nomádok voltak, vagy mi, szóval az új hon gondolata abszolút feküdt nekik, pláne, ha még foglaljuk is, mert abban kilátás volt egy kis olyan mészárlásra, amikor mi mészárolunk. Konzervatívokkal meg a liberálisokkal mondjuk volt egy kis gond, de azt is sikerült megoldanunk, és büszkén jelenthetem ki, hogy egészen egyedül sikerült kitalálnom, hogy hogyan.

KR: És, hogyan sikerült megoldania a konzervatívok és a liberálisok ellenvetéseit?

Árpád: Hát a konzervatívok alapvetően azon siránkoztak, hogy az Etelköz a mi hazánk, már régen itt élünk, ez a hazánk, és a magyar nemzet hazája az a magyar nemzet hazája, nem hagyhatjuk csak úgy a besenyők martalékául. A liberálisok ezzel szemben azon rugóztak, hogy a Kárpát-medence nem a mi hazánk, hanem az avaroké meg a morváké, és semmi jogunk odamenni és kitúrni őket onnan. Szóval kitaláltam, hogy mi a hunok rokonai vagyunk, a Kárpát-medence a hunoké volt eredetileg, úgyhogy igazából a Kárpát-medence a mi hazánk, nem is az Etelköz, tehát ha ragaszkodni akarunk a hagyományhoz, akkor be kell költöznünk a Kárpát-medencébe, és meg kell védenünk a jog szerint minket illető hazánkat az avaroktól és morváktól, akik bitorolják.

KR: Ezek szerint a magyarok és a hunok nem rokonok?

Árpád: Hát én azt meg honnan tudjam? Maguknak könnyű dolguk van, vannak könyveik, meg telefonjuk, meg internetjük, meg adatbankjaik; akkoriban nem volt semmi ilyesmi. Ha valakinek nem mondták el a szülei, hogy hogyan hívták a nagyapját, akkor az illetőnek egész életében fogalma sem lehetett arról, hogy ki volt a nagyapja. Ha valaki elfelejtette, hogy mit evett reggelire, akkor nem olvashatta vissza a saját blogbejegyzését róla. Annak is örültünk, ha azzal nagyjából tisztában voltunk, hogy mi történt 40 évvel korábban, halvány fogalmunk sem volt róla, mi lehetett 1000 évvel azelőtt.

KR: De ezek szerint a magyar – hun rokonság gondolata tetszett az embereknek?

Árpád: Nagyon is. Be kell vallanom, kicsit meg is lepődtem rajta (bár szerintem zseniális ötlet), hogy olyan emberek kezdtek el a hun rokonságon örvendezni, akiket addig az sem érdekelt, hogy a dédapjuk ki volt és mit csinált. A konzervatívok legalábbis imádták; a liberálisok egy része továbbra is halkan tiltakozott, hogy teljesen mindegy, mi volt 1000 éve, akkor sem lenne szabad kitúrni az avarokat, de most mondja meg, mikor lehetett a liberálisok kedvére tenni?

KR: Ezek után már a honfoglalás könnyen ment?

Árpád: Igen, meglepően könnyen. A Morva Birodalom valóban széthullott magától, az avarokkal igazából egész jól kijöttünk, végül még rezervátumokat sem kellett nyitni nekik. A frankok is könnyen megbékéltek vele, hogy beköltöztünk a keleti határukra, talán még örültek is, hogy stabilabbá vált a helyzet a Kárpát-medencében; mondjuk gondolom annak már nem örültek, mikor elkezdtünk rablóhadjáratokat indítani a területükre, de az csak később volt. Legtöbb bajunk a szúnyogokkal volt.

KR: Szúnyogokkal?

Árpád: Igen, a szúnyogokkal. A sok mocsár meg láp miatt az ország egyes részein több volt a szúnyog, mint a levegő. Akkor értettem meg, hogy miért is állt majdhogynem üresen az egész Kárpát-medence, mikor már az összes környező vidék betelepült. A szúnyogok miatt. Kurszán persze erre is csak azt mondta, hogy örüljek neki, legalább könnyebb lesz megtartani (mármint a Kárpát-medencét, nem a szúnyogokat, a szúnyogokat elkergetni sem lehetett). Jobban belegondolva, talán maguknak se lett volna annyi gondjuk, ha nem csapolják le a mocsarakat. Mondjuk, ami engem illet, bármikor szívesebben lakok együtt törökökkel, mint szúnyogokkal, szóval egyáltalán nem hibáztatom magukat.

KR: Még egy utolsó, személyes kérdést szeretnék feltenni, van ugyanis egy olyan probléma, mely már nagyon régen foglalkoztatja a történészeinket…

Árpád: Kérdezzen nyugodtan, nekem nincsenek titkaim.

KR: Árpád, kérem, elárulná, hogy mikor és hogyan halt meg?

Árpád: Hát ennél ízléstelenebb kérdést még sohasem hallottam!...

 

Címkék: magyar történelem árpád kárpát medence honfoglalás

Szólj hozzá!